Az utolsó éjszaka Anyával

Hajnali 2 óra van. Anyus csendben alszik mellettem. Külön szobánk van a kórházban, és nagy Csend uralkodik körülöttünk. Az éjszakai jelzőfény halványan bevilágítja a szobát, az oxigéngép halkan bugyog.

Nem alszok. Eldöntöttem, hogy végig virrasztani fogok Mellette. Mintha előre megéreztem volna, hogy ez az utolsó közös éjszakánk.

Hoztam magammal olvasnivalót, Önfejlesztős munkafüzeteket, hanganyagokat. De azt érzem, hogy egyik sem tudna most lekötni.

Egy széket húzok Anyus ágya mellé.

Csak nézem Őt. Milyen Békésen alszik! Vagy nem is biztos, hogy alszik. Csak már nagyon keveset nyitja ki a szemét, de amikor ezt megteszi, látszik, hogy mindennek tudatában van. Halkan, már alig érthetően mond néha egy-két szót, hogy igazítsam meg a lábát, adjak Neki egy kis vizet.

Egy Megbékélt és különös Harmóniában lévő Lelket látok, akiek emberi Teste már teherré fejlődött. A szobát mégis valamilyen különös nyugalom járja át. Mintha nemcsak ketten lennénk, hanem nagyon sokan lennének körülöttünk. Az Érzelmek Szobája ez, ahol a szavak már gátolják a Megértést.

Csak ültem mellette, és azon gondolkoztam, hogy milyen csodálatos, törékeny és rövid is ez a Földi Élet, amit ebben az ajándékba kapott emberi testben töltünk.

A miértek eltörpülnek annak tudatában, hogy mindenki Egyedi Küldetéssel jön a Világra. Éppen ezért teljesen felesleges másokhoz hasonlítgatnunk magunkat az Utunk során. Csak a feszültségeket szüli, mindamellett, hogy teljesen értelmetlen. “Ő már ott tart! Bezzeg ő szerelmes! Neki háza van! Neki meg gyermekei! Ő a karrier csúcsán van! Ő meg egészséges! Ő boldog!” A sok üres hasonlítgatás…
Meggyőződésem, hogy Anyus azért volt nyugodt, mert tudta, hogy Istennek tetsző, Személyes Küldetését éli meg.

Csak nézem Őt, még mindig.

És az én Éltemmel mi a helyzet? Vajon a küldetésemet Élem? Vagy elherdálom az Életem? Itt és most tapasztalom, hogy mennyire nem közhelyes az, hogy Minden Percem Érték! Én hogy bánok a Perceimmel? A Halál közelségében sokminden átértékelődött bennem, megváltoztak a prioritások. Emlékeztettem magam, hogy egyedül Istennek és Önmagamnak kell megfelelnem.


Most már épp egy pesti vonaton ülök. Eszembe jutott, hogy most, amikor legutoljára bekerült Anyus a kórházba, akkor milyen nagy dilemmában voltam, miközben mentem be hozzá. “Hogy viszonyuljak Hozzá? Mit mondjak Neki?” Én az optimista életszemlélet és Tudatos Gondolkodás képviselője és hírdetője vagyok. Mondjam még mindig azt, hogy “Anyus meg fogsz gyógyulni!” “Wow, de jól nézel ki!” stb.

Miközben már mindketten látjuk, tudjuk, és érezzük, hogy nem így van.

Hazudjak Neki, hogy könnyebb legyen mindkettőnknek? De tényleg könnyebb lesz így?

Aztán eszembe jutott, amit az egyik tanítómtól hallottam: Ez a viselkedés álszent, felületes és képmutató. Hiányzik belőle az Őszinteség. A Mélység. Hiányzik belőle a valódi érzelmek kimondása. És így ezzel a színjátékkal az a baj, hogy nem történik meg a valódi elbúcsúzás…

Azt éreztem, hogy én nem akarok gyáva lenni. És el akarok búcsúzni Tőle.

Viszont az se jó, ha nem bíztatom, és azt mondom neki, hogy “Viszlát Anya” mert akkor meg azt hiszi, hogy lemondok róla, és úgy érezheti, hogy máris gyászolom.

Tudjátok akkor mit csináltam?

Amikor csak tudtam, mondtam Neki, mennyire szeretem! És azt is, hogy “Anya, Te egy igazi Hős vagy!”

Emlékszem egy jelenetre, ami örökre beleívódott az emlékeimbe.

Már nem nagyon beszélt, a szemei is csukva voltak, és mi ketten voltunk a kórházi szobában. Én odahajoltam hozzá, megfogtam és megsimogattam a kezét, és azt mondtam: “Nagyon szeretlek Anyus!”

Erre hosszasan elmosolyodott.

És így voltunk Csendben.

Éreztük, hogy én most búcsúztam el…

Persze később is mondtam, suttogtam Neki, de akkor már nem igazán reagált, legalábbis a testével.

Örülök, hogy nem halogattam ezt az utolsó pillanatra.

A húrráoptimizmus jó, és hasznos dolog számomra mind a mai napig. Hiszen én döntök minden pillanatban, hogy az adott hétköznapi történések, emberek, beszólások, hírek, mennyire hatnak a hangulatomra, és befolyásolják a közérzetemet. Viszont fontos felismerés volt számomra, hogy olykor gátolhat bizonyos mély érzelmi folyamatok teljes megélésében. Mint például az Elengedés. Nem mondom, hogy a kettő kizárja egymást, viszont Ébernek kell lennünk ezzel kapcsolatban.

Főleg, hogy tudjuk, hogy az Elengedés sokszor csak látszólagos. Ahogy ezt Rúmí, egyik kedvenc bölcselőm is írja:

A búcsúzás csak azoknak szól, akik a szemükkel szeretnek. Mert azok, akik a Szívükkel és a Lelkükkel szeretnek, nincs elkülönülés.

1 hozzászólás

  1. Csodás gondolatok Ian !
    Én április 3.-án a férjem mellett imádkoztam az utolsó más fél órájában, nem tudott beszélni kiszáradt a torka. Láttam, hogy Ő már odaát van, felfelé kommunikál, oldalra nemmel bólint fölfelé többször összekulcsolt felemelt kézzez beszélt. Tudom, ott volt Jézus, és a Szűzanya, oldalt a sátán zavarta, és elhessentette. Szeretetláng, és a szent sebek rózsafűzért mondtam Érette némán, majd kértem a szüzanyát, járjon közbe férjemért, Jézusnál. Amikor elmondtam imáimat, kértem az Urat, adja Őt vissza az életnek, de hha nincs lehetősége tovább élnie, akkor jöjjön érette, és vigye haza. Amikor ezt gondolatban elmondtam Jézusnak, abban a pollanatban nem lélegzett tovább, és a pupillűi kitágultak: Kértem a nővérkéktől, orvostól, ha rossz állapotba kerül, azonnal értesítsenek, nem hagyon a kórházban meghalni. Szóltak, de már későn. Tüdőembólia lett a halála, és nem tudtam hazahozni, fél nap alatt el ment. 2 év kemény harc volt az életünk, halla előtti nap délután készült haza, ha megkapja még a 9 sugarat milyen jó lesz Neki hátul a teraszona hintában pihenni, ahová beragyog a nap. Élni akart, nagyon élni, és így nem adatott meg Nekünk az elköszönés. Én megtudtam előző nap a nincs továbbot, mondta a Főorvos Úr, nincs jogom sírni, menjek be hozzá, de mosolyogva, mert belőlem merít erőt a férjem. 2 évig mosolyogtam, mi8nden nap mellette voltam, vagy vittem a vizsgálataira, együtt harcoltunk az életért, de haza kellett mennie, szólították. Legyen örök nyugodalmuk. Lelki megnyugvásért esedezek Istenhez, hogy vissza tudjam adni Neki a férjemet. Szeretettel Szné Marika

    Válasz

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.